Igen, a pokolban vagyok. Elég frusztráló, de hát mit tegyek. Végre van pár szabad percem a szadizmusban. Érdekesen indult a reggelem, csellóval a buszon igazán mókás volt. Rendesen megnéztek. Mikor beértem a purgatóriumra emlékeztető épületbe, megrettentem. Mindig elfog a lámpaláz. Csellóval a hátamon, a tudatlan emberek között kik nem értékelik a művészetet, és oly könnyednek látják, hisz oly nehéz. Nem könnyű a hamisságot tisztává varázsolni, főleg egy elhangolt hangszeren. De már csak egy óra és jön a teljes megaláztatás. Társaim "könyörgése" olyan idegessé tesz, hogy köpni-nyelni képtelen vagyok. De ezen túl kell esnem. A zenei életben le kell küzdenem a szégyenlősségemet, és ez igen jó alkalom. Le kell győzni a félelmeket. Én nem akarok egy rottweiler harapást az arcomon, hogy ráébredjek mennyit halasztottam és lépnek kellett volna. Meg kell tanulnom, hogy ne mások véleményétől függjek. Mert mindig lesz olyan, ki szeret, és olyan is ki nem. És meg kell tanulnom, hogy ne a negatív kritikákból tápláljam a disztímiámat, hanem a pozitív visszajelzésekből, hogy tápláljam az önmagam iránti bizalmat. The Naughty Veronica-nak igaza van. Ne érdekeljen a mások véleménye, mindig a magad boldogságával törődj. Mert az emberek csak eltaposnak, és lehúznak magukhoz.
