Emlékszem arra az évre. Amikor betöltötte a bennem lévő űr egy kis milliméternyi részét. Emlékszem arra az órára, amikor unalomból utána néztem, amikor kíváncsivá tett, nem tudom milyen okból kifolyólag. Amikor új bálványok jelentek meg, és újabb értelmet adtak a jelentéktelen életnek. Meghatározó őrjöngés, és fájdalom szövegbe öntve, ez az, ami igazán boldogít. A lelkifájdalmas erőszak. Mert ez az. A mazoismus dekadense, ami igazán én. Bár nem vonatkozik rám, mert ilyet nem tennék, ezt megfogadtam, amikor elolvastam a kilenc perces fájdalmas dallamok szövegét. De ez már kitérő. A hangulata, ami fáj, ami kinyitja a szememet. Érzem azt amit nem szoktam, az átitató dühöt, csalódást, és fájdalmat. És amikor vége van.én is csak annyit tudok mondani…Sayonara.
