Hmm..már nem is emlékszem miért írtam. De már ismertem a férget!(: Annál dögebb élőlényt sose láttam...
"Emlékszem még utolsó pislogásomra. Ez az életem meséje, és életem romba döntőjéről szól! Emlékszem még a reggelemre, amikor láttam az embereket, a bánatban, az esőben. Most már látom magam körül, a vöröset. Érzem a semmit, érzem a fizikai szenvedést. Kérdeztem, de nem válaszolt, hisz miért? Láttam az ablakban, és csodáltam a testét az ősz vadszíneivel ötvözve. Éreztem, hogy máshova vezet, és nem értettem. Mi a baj kedvesem? Éreztem a mondatait…
"Emlékszem még utolsó pislogásomra. Ez az életem meséje, és életem romba döntőjéről szól! Emlékszem még a reggelemre, amikor láttam az embereket, a bánatban, az esőben. Most már látom magam körül, a vöröset. Érzem a semmit, érzem a fizikai szenvedést. Kérdeztem, de nem válaszolt, hisz miért? Láttam az ablakban, és csodáltam a testét az ősz vadszíneivel ötvözve. Éreztem, hogy máshova vezet, és nem értettem. Mi a baj kedvesem? Éreztem a mondatait…
-Ooh, édesem, mily szép vagy ma reggel az ősz színeibe öltözve. Milyen ellen állhatatlan a szemed zöldje, és milyen édes a mosolyod!
-Nos, kedvesem, tévedés! Bár szeretlek, de ez a megváltás mosolya.
-Igazán, és mi a következő lépés miután létre jő’ terved?
- Igazság szerűen, semmi, de hidd el kevesebbet szenvedsz majd mint Rennee, igazából nekem is kellemetlen lenne.-Megijesztesz…mire készülsz, meséld el!
-Szeretlek! Látlak a szürreális őszben, érzem, ahogy a hideg átölel, és megfolyt minket, Szerelmem! De mindennek vége van egyszer, Rose, így nem tudok élni!
Léket ütöttek szívembe ezek a szavak. Miért, miért nem lehet így élni, mi a baj? Választ sosem kaptam, csak kegyelemdöfést! Odakúsztam a tökűrhöz, és azt láttam, amit nem akartam! A mosolyt, ami mindennek a közepét véget vetette, és mindennek a kezdetét elpusztította. Láttam, a haragos szemeket, a gonosz vigyort, le se törölhettem, uraltál, Elizabeth! Láttam, ahogy hasamból folyik a vörös nedv, ami élteti naiv szívemet, s még reméltem, utolsó pillanataimban is! De rajta láttam a mosolyt, azt a kibaszott mosolyt! Neki nem fáj, hisz ő tette, ő volt a gyilkos, a szuicide önmegvalósító!
-Miért tetted, miért?
- Véged van, veled pusztulok, ez volt az álmod Kedvesem!
-De nem így, hisz én szeretlek, elváltoztatott a kép mit láttál!
- Látod, amit én? Szabadságot, s reményt, a reinkarnáció már kettős, nem leszünk egy test rabjai!
- Ellenem harcoltál! Ez volt a világ legszebb megtestesül nárcizmusa a skizofrénia állapotában! De értelek már, te Patkány, szabadulsz önzőséged miatt! Nem akarsz velem lenni, hát ezt mond, előbb végeztem volna magunkkal, mint, hogy te egocentrikus hajlamaid miatt vérezzek el a koszos parkettán!
- Nem kell a szentbeszéd Rose! Félsz a haláltól, félsz a magánytól! Nem tetted volna meg, gyáva féreg, s még én az egocentrikus. Szégyen! Itt te vagy az egyedül, ki nem viselte el volna a szabadságvágyamat!
A fésülködőasztal már rég belepte a halál folyékony váladéka. A padlón feküdtem, de ő tovább se hagyta abba öldöklésünket! De gondolkodtam… Mi van, ha életben marad a test, de valamelyikünk veszni fog? Rájöttem, nincs minden veszve, teszek érte, hogy célt érjek! Ordibáltam, sikítoztam, őrjöngtem, és sírtam! Kis idő után hallottam, egy nagy puffanást, az ajtó volt, a szomszéd előtt leborult, mint szerviens a Gazdája előtt! Meglátott, s ledermedt, rohant a testemért, felkapta, lefektetett, utána pedig elájultam, és semmire sem emlékszem mai napig. Egy kórtermen ébredtem, sok sérült körülöttem. Öltések voltam hasamon négy vagy öt is lehetett, a sebek mélyek voltak, éreztem. De a nővérem rám üvöltött, hogy a kötésemet ne bontsam ki, hisz elfertőződnek a sebeim. De szívesen néztem volna még a sebeimet, mit okozott ez a szemét! Miután az állapotom stabilizálódott, egy külön kórterembe vittek, hol senki se volt, csak én és… És ő hol van? Beszéltem hozzá, néztem őt az ablakban, de nem mondott semmit. Magamat láttam, csak is magamat. Már senki se volt bennem, csak is én! Már tudom, ki a magszemély, és tudom ki az ki betolakodott kastélyomban. Tudtam, hogy szabad vagyok most már, de még is sírtam, mert elvesztettem kit szerettem. A szépségem még mindig elragadó, de a személyiség kit szerettem, elveszett. Élvezem ezt a pillanatot. Kint ülök az ablakban, s írom a naplómat, mi új életemről szól, de a bekezdés mindig a kezdet, és a feledés martaléka lesz. Úgy érzem, kiismertem annyira, hogy tudjam, mit írt volna, s ezt a jegyzetet neki szánom, az ő éne írta, az én szavaimmal. Tudom, hogy Rose ezt írta volna! De mégis, én nyertem, szabad lettem, s új élet áll előttem! Én Elizabeth, megöltem szerelmemet, saját manipulatív önzőségem révén, és tönkre teszem azt, amit eddig is akartam! Önmagamat és lelkemet, mert én uralom eme jelentéktelen gondolatokat! Rose, szeretném, ha tudnád, nem sokára találkozunk a pokolban, és végleg leszámolok veled, mit tettél velem! Rose szavaival élve, Au Revoir!
1987, Anglia, 881-es kórterem, Miss.Elizabeth."
