Nem tudlak most kinevetni. Nem tudlak most megszégyeníteni, nem tudlak most utálni. Az Én lelkem is fáj, az én gondolatom is csak egy dolgon jár. Bennünk mindig is csak egy közös volt. A vágy, ami hajtott, de mind a ketten máshogyan akartuk ezt a vágyat. Hozzád egy Istenség kell, hogy megfejtsen, Te magad se tudod igazán, mit szeretnél. Sanyargatod magadat értelmetlenül, amivel engem is kínzol, miért gondolsz a múltra? Miért akarod felszakítani azt, ami már behegesedett 7 év alatt? Ne tépd szét a fájdalmat, ne akarj olyat ami lehetetlen. Ne hiányold azt, akiben nem látod önmagadat. Összeestél, és nincs kiben bíznod, tudom, de mást sem akarsz, csak bízni. De Te még magadba se bízol és emiatt másban se fogsz. Tudom, hogy halott szeretnél lenni, és Te is tudod, hogy másra se vágyok, csak a barna föld pihentető nyugalmára a harmatos fű zengése alatt. Feküdni, oszlásod végéig, a lelked egy dobozba zárva, az elméd szétesve. Legyünk bátrak, és gyilkoljunk olyat, akit a legjobban utálunk! Gyilkolj meg, Én pedig Téged! Játsszuk el nász táncunkat, és vérezzünk el nász éjszakánkon.
